1985-ben született Topolyán. Jelenleg Szegeden él. Író, költő. A szabadkai Symposion irodalmi és képzőművészeti, kétnyelvű (magyar és szerb) folyóirat egyik szerkesztője, valamint a szintén szabadkai kARTon kétnyelvű kulturális fanzin magyar főszerkesztője. 2011 és 2013 között a szabadkai Életjel Kiadó olvasószerkesztője volt. Szerbről magyarra fordít szépirodalmi műveket. 2010-ben szerzett MA diplomát az SZTE BTK filozófia-magyar bölcsész és tanár szakán, 2012 óta az SZTE BTK Modern Magyar Irodalmi Tanszékén államilag finanszírozott, ösztöndíjas doktorandusz. Kutatási területe: a vidékiség alakzatai a kisebbségi, különös tekintettel a vajdasági magyar irodalomban, délszláv-magyar irodalmi kapcsolatok, hatásmechanizmus és (re)kanonizáció (témavezető: Dr. Virág Zoltán egyetemi docens). Szerb felsőfokú és angol alapfokú nyelvvizsgával rendelkezik. Szépirodalmi kötetei: Kékítőt old az én vizében (Forum, Újvidék, 2009, versek, hosszúversek, prózaversek, e-mailek), Akció van! (JAK–Prae.hu–Forum, Budapest–Újvidék, 2012, kisprózák). Műfordításkötete (Orcsik Rolanddal közösen): Ana Ristović: P. S. (zEtna, Zenta, 2012, versek). Díjai, ösztöndíjai: Sinkó Ervin Irodalmi Díj (2009), NKA Gion Nándor-ösztöndíj (2010), Szirmai Károly Irodalmi Díj (2012), a Forum és az MNT meghívásos regénypályázata, alkotói támogatás (2012–2013), PhD-ösztöndíj (2012, jelenleg is). 2013-ban Akció van! c. kötetével Magyarországot képviselte a budapesti Könyvfesztivál keretén belül megrendezett Európai Első(próza)könyvesek nemzetközi fesztiválján. A József Attila Kör, a Fiatal Írók Szövetségének és a SÍN-tér Kulturális Egyesületnek a tagja.
Tudományterület: bölcsészettudományok, irodalomtudományok
E-mail: barsonytafota@gmail.com
A doktori értekezés témája:
Kutatásom középpontjában elsődlegesen a délszláv irodalmakkal erős dialógust folytató, organikus összefonódást, hatásmechanizmusokat kialakító vajdasági magyar irodalom áll, mely kutatás kiindulópontját, teoretikus bázisát és alapját Radomir Konstantinović A vidék filozófiája (1969) című, a ’70-es években a symposionisták bibliájává váló, kultikus filozófiai műve adja. A szerb filozófus elméletében az „akolmeleg provincializmus”, a vidék zárt, antimetafizikus világa – mely a stílust mint mintát, normát adót használja és a szubjektumot (felül- és át)látni, irányítani akarja, a szellemével szembehelyezkedőt pedig könyörtelenül elpusztítja – a valóság torzítása, a létezés becsapása. Mivel a vidék problémája már a vajdasági magyar irodalom kezdetén is megjelenik, ezért maga a kezdet is alapos vizsgálati anyagot szolgáltat annak eldöntésére, hogy a ’20-as években a Szenteleky Kornél által szerveződő, akkor még jugoszláviai magyar literatúra milyen mértékben került közel – éppen ebből a közegből elvágyódó irodalomszervezőjének köszönhetően – a vidék szelleméhez, milyen értékeket tud felmutatni, hogyan definiálja magát és a vele szemben állót, és legfőképpen a vajdasági létezésbe ágyazottságával mit tud kezdeni. A vajdasági, parlagi létezés alapanyaga, központi metaforája a por, mely a vidéki Infaustusok után kutató Tolnai Ottó költészetében (de ezzel együtt a „új symposionista-esztétikára” kiterjesztve) világporrá lényegül, és szétmarja a mintaként szolgáló couleur locale-t. Azt a couleur locale-t, mely nem csupán egy elmélet, stílus, hanem például Sziveri János lírájában maga az ideológia, melynek beteg, gyűlölettel teli világában „lapít ki-ki saját kigőzölgésében”, és ahonnan nincs kivezető út se – noha az a modern, avantgárd művészet, melyet Tolnai, Végel László, Juhász Erzsébet, Danyi Magdolna, Sziveri János, Balázs Attila és társaik művelnek, és mely finoman letapogatható Konstantinović fogalmai mentén, valójában egyfajta exodus, a meleg akol ablakainak kinyitása, européer gondolkodásmód. Éppen ezért kutatásomban kiemelt jelentőséget, központi helyet kap a (műkedvelő) Szenteleky-féle literatúra és Tolnai–Végel–Sziveri mellett az irodalomtörténeti szempontból mindeddig meglehetősen alulreprezentált, úttalan utakon „után-utazó” Juhász Erzsébet prózaművészete, valamint Danyi Magdolna költészete is, a butaság és a gyűlölet, a vidék történelemellenessége, tulajdonképpen idő-tagadása kapcsán pedig a Balázs Attila-i próza, a posztmodern folyó-textus és annak történelemszemlélete.
Jelentősebb publikációk:
Bencsik O. 2011: Kagylóra szakosodni. Tolnai Ottó A tengeri kagyló című kisregényéről. – Revizor. http://revizoronline.com/hu/cikk/3550/tolnai-otto-a-tengeri-kagylo/?cat_id=1&first=0
Bencsik O. 2012: A sivatag, a Semmi szép, brutális nem árnyéka. Egy felzabálás, csipkévé verés elodázásának vázlata. – Parnasszus. Tolnai Ottó-szám. 27–30. o.
Bencsik O. 2013: A halál és a vidék találkozása két műkedvelőben. Juhász Erzsébet portalanítja Szenteleky Kornélt. – Forrás. II. 105–112. o.
Bencsik O. 2013: A Tolnai-saját. – Ex Symposion. Tolnai-szám. 83. sz. 48–49. o.
Bencsik O. 2013: Egy felszakadó hang, egy kiáltás nyomában. Az odú feltérképezése Jónás Tamás Cigányidők című kötetében. – Forrás. XI. 110–113. o.
Gondolataim a vajdasági magyar tudományos életről és tudományos utánpótlásról:
Hogy a vajdasági tudományos közeg ne rekedjen meg az avittas formák, maradi gondolatok, a kicsinyesség vagy épp a provincializmus között, folyamatosan nyitnia kell a külföld, a nemzetközi tudományosság felé, és ezzel összefüggésben állandó teret, be- és elfogadást, megnyilatkozási és érvényesülési lehetőséget kellene nyújtania a fiatal értelmiség számára. Mindaddig, amíg ez nem valósul meg, esélyes, hogy a vajdasági magyar értelmiség végül csak idősek hada lesz.
